Fontosabbak vagyunk, mint gondoljuk
Vannak emberek, akik úgy formálják az életünket, hogy talán soha nem is tudják, milyen nagy hatással voltak ránk.
Nem a híres emberekre gondolok. Nem azokra, akikről könyvek szólnak vagy akiket díjakkal tüntetnek ki.
Hanem a fodrászra, aki évek óta hallgatja a történeteinket. A tanárra, aki egyetlen mondatával önbizalmat adott. Az orvosra, aki nemcsak meggyógyított, hanem meg is nyugtatott. A szomszédra, aki mindig megkérdezi, hogy vagyunk. A pénztárosra, aki egy nehéz napon is mosolyogva köszön.
Sok ilyen kapcsolatunk van. Nem járunk össze hétvégén, nem ismerjük egymás családját, mégis részei leszünk egymás életének.
Ezek a találkozások csendben formálnak bennünket.
És közben mi magunk is ilyen emberekké válunk mások számára.
Lehet, hogy egy kedves szavunk valakinek egész napra reményt ad. Lehet, hogy egy őszinte dicséretünk évekig elkíséri. Lehet, hogy egy figyelmes gesztusunk éppen akkor érkezik, amikor a másiknak a legnagyobb szüksége van rá.
A legtöbbször erről soha nem szerzünk tudomást.
Talán éppen ez benne a legszebb.
Nem kell tudnunk, hány ember életére voltunk jó hatással ahhoz, hogy valóban számítsunk.
Szeretjük azt hinni, hogy csak a nagy tettek változtatják meg a világot. Pedig sokszor egy beszélgetés, egy mosoly, egy bátorító mondat vagy néhány perc őszinte figyelem indít el valami fontosat.
Ezért érdemes úgy élni, hogy minden találkozásnak jelentősége lehet.
Mert lehet, hogy valaki évek múlva nem emlékszik arra, mit mondtunk pontosan, de arra igen, hogyan érezte magát mellettünk.
Egy régi szufi történet szerint egy jó ember azt kérte Istentől, hogy úgy tehessen jót másokkal, hogy ő maga ne is tudjon róla. A legenda szerint Isten teljesítette a kívánságát, majd ezt az ajándékot minden embernek megadta. Talán ezért van, hogy gyakran nem is sejtjük, milyen mély nyomot hagyunk mások életében.
A bejegyzés gondolatvilágát Robert Fulghum „Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes” című könyve ihlette.