Veszély
„ Az utóbbi néhány évben jellegzetes problémává vált, hogy a gyerekek érdeklődését nagyon nehéz lekötni – legyen szó szinte bármilyen tevékenységről, a figyelmük néhány perc alatt kimerül. Folyamatosan újabb meg újabb intenzív ingereket követelnek, különben halálosan unatkoznak. Mi pedig izgatottan hurcoljuk őket egyik programról a másikra, szaladgálunk velük gyerekkoncertről játszóházba, onnan esetleg valami „fejlesztő” programra. Ha pedig éppen nem érünk rá, akkor a kezükbe nyomjuk a tabletet. Azt hisszük, folyamatosan szórakoztatnunk kell őket.”
Miért fontos a mese?
“Mire a 3,5 éves gyerekeket beviszik az óvodába, sokan már nem tudnak játszani és nem tudnak mesét hallgatni.
Ami a mesét illeti: egyszerűen nem képesek figyelni rá, nem köti le őket – mert addig mindig csak mesét néztek. Vagy videoklipeket. Vagy éppenséggel reklámokat. … Ezek gyorsan, vibrálóan csiklandozzák az agy felszínét. Ezért a gyerek nem is tudta megismerni azt az élményt, hogy leengedi magát, mint egy kútba, a kéreg alatti világba vagy a jobb félteke képvilágába, ahol élvezetet okoz a hallgatott mese által felidézett, egymást követő képek áramlása.
Kihúztuk az átélést a kéreg alatti tartományokból a kéreg felszínére. Vagyis az többé már nem érzelmeket is mozgósító jelenlétet és beleélést jelent, csupán a folyton változó ingerek vizuális, intellektuális nyomon követését. Ezen a szinten csak a rövid benyomások megragadhatók, és ha ezek nem változnak kellő sebességgel, akkor érdektelenné válnak, mert az élményben nincs érzelmi átélés.
Ha pedig a gyerek hozzászokik ehhez az állandó kapirgáláshoz az agy felszínén, akkor már mindig ez kell neki. Akkor már nem képes figyelmével bevonódva mesét hallgatni. Folyton csak a gyorsan villódzó videoklipeket követeli, mert erre az intenzív birizgálásra vágyik. Ha nem kapja meg, elunja magát.
Pedig azok a három-négy-öt éves gyerekek, akik ilyen szempontból nincsenek elrontva, lenyűgözően hosszú ideig tudják ugyanazt a végtelenül egyszerű játékot élvezettel játszani: például felmásznak, lecsúsznak. Felmásznak, lecsúsznak. Mire én, a felnőtt esetleg – helytelenül – rájuk szólok: „Vikikém, már ötször lecsúsztál, elég legyen ebből, piszkos lesz a ruhád, hogy nézel ki már most is?!” Holott ez a tökéletes időtöltés egy gyerek számára!
….
Én már unom, a gyerekem nem
Pikler Emminek igaza volt: a gyereket hagyjuk békén, engedjük, hogy hosszan nézegesse, forgassa a kezét, felemelje a lábát, megtapogassa a körülötte lévő egyszerű tárgyakat, kipróbálja, mi mindent lehet velük csinálni. Ez az elmélyült figyelem és a világgal való spontán ismerkedés rendkívül lényeges, de ma már kevés gyereknek adatik meg, mert máris jön az izgatott helikopterszülő, és vehemensen köröz
fölötte. „ Gyere ide, Artúrkám, mutatok neked valamit! Látod, milyen érdekes?” És a gyerek esetleg tényleg érdekesnek találja, és még hosszan nézegetné, de a szülő már unja: „ Na, ez már megvolt, most nézd, apa kikavarja ezt a kis homokot. Ide is öntsd be, jaj, de jó, látod, milyen ügyes vagy!!!”
De miért kéne rögtön valami mást néznie, csinálnia …? Álljunk itt meg! Nem kell ennyire gyorsan váltani!
Egy labdát ide-oda gurítani- jó. Vizezni, sarazni, homokozni – jó. Ezek a dolgok nagyon jók – lennének, ha a gyerek még nincs totálisan elrontva e
tekintetben.”
A játékipar hatásában rejlő veszély
„A játékiparban is öldöklő verseny megy, hogy melyik cég tud még érdekesebb, még részletgazdagabb, még automatizáltabb, még több funkciójú játékokat előállítani, amelyek egyre kevesebb elmélyülést tesznek lehetővé. A szülő nem is érti, hogy a gyereke hogyan tud unatkozni a millió csillogó-villogó, búgó, zakatoló, beszélő, interaktív játék között. Pedig logikus: az érdeklődést hosszabb távon az köti le, amiben el lehet mélyülni, és az elmélyülést az egyszerűség segíti elő. Ha az agyunkat e helyett egy csomó bonyolult, vibráló dolog érinti meg felületesen, az nagyon hamar fárasztóvá és érdektelenné válik. Már Goethe megmondta, hogy a legjobb játékszer az, ami mindenből mindenné lehet, mert rá lehet vetíteni a fantáziát – például a fahasáb: fekve hajó, mozdony, autó; felállítva torony, király. A legtöbb bonyolult cucc ezzel szemben csak jobb vagy rosszabb üzlet.
Ma egyszerűen túl sok inger ér minket és a gyerekeket is.”
A "négy túlzás"
„(Kim Hohn) Payne tapasztalata szerint a nyugati családok többsége fokozatosan belecsúszik abba, hogy „a négy túlzás” – túl sok tárgy, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, túl nagy sebesség – rabja legyen. Végigszaladva a napokon, kevés átélt pillanattal és valódi figyelemmel. A felnőttvilág a többfelé figyelést (a „multitasking” üzemmódot) ma fontos túlélési és érvényesülési készségnek tekinti, és a szorongó szülők egyre zsúfoltabb napokat szerveznek gyerekeiknek is, ha tehetik. A gyerekek hetente több mint tizenkét óra (!) szabadidőt veszítettek el az utóbbi két évtizedben a fejlődéspszichológiai vizsgálatok szerint, és az eszelős tempóval, a túlzsúfolt élettel együtt járó sok pici stresszhelyzet összeadódó hatása végül hasonló problémákat eredményez, mintha félelemben és nélkülözésben élnének: egyre több a figyelemzavar, a pszichoszomatikus tünet. … Miközben a társadalmunk eszménye a fejlődés és a sebesség – egyre nő a szorongás, a félelem a kudarctól, egyre rosszabb a közérzetünk.
…
A kapcsolat … a sietés szüneteiben, „ezekben a földöntúli pillanatokban”, a játékon, a mesén és az együttes édes semmittevésen át mélyül el igazán.”
„Ahelyett, hogy folyamatosan tevékenységek után kapkodnánk a külvilágban, mélyebb kapcsolatba kellene kerülnünk azzal, ami bennünk van. Nem kell hozzá direkt relaxálni vagy meditálni, teljesen jó az is, ha egyszerűen csak bambulunk, horgászunk vagy elolvasunk egy jó regényt. Így tudunk ráfeküdni azokra a belső áramlatokra, amelyek bennünk folyamatosan zajlanak. Ezzel szemben a görcsös akarás és tevékenység elszakít ezektől.”
Miért csak 12 évesen?
„ A Microsoft egyik vezető munkatársa egy interjúban elmondta, hogy ő csupán tizenkét éves korukban engedte a gyerekeinek először, hogy kütyüket vegyenek a kezükbe. Tisztában volt vele, hogy a különböző játékokat és egyéb alkalmazásokat szándékosan hipnotikus hatásúra tervezik, hogy függőséget váltsanak ki felhasználóiknál.
Igen, a túlságosan korai kütyühasználat károsítja a kisgyerekek fejlődő idegrendszerét. Agyi képalkotó vizsgálatok szerint a derengő fényű monitorok az agy örömközpontját ingerlik, és legalább olyan mértékben növelik a dopamin termelődésének szintjét, mint a szex. Mi, felnőttek is az agyi „orgazmuseffektus” miatt kattanunk rá könnyen a képernyőkre. Viszont a gyerekek nálunk is sokkal kiszolgáltatottabbak, mert a fejlődő idegrendszer még kevésbé képes kezelni az inger hirtelen erősödését. Friss kutatások bizonyítják, hogy a túl hosszú ideig figyelt monitorok olyan hatást gyakorolnak a gyerekek fejlődő agyára, mint a kábítószer-függőség. Nem, ez nem túlzás.”
Vekerdy Tamás: Belső szabadság /2017/