Nem hallgatni - Nem bántani
asszertivitás, ami működik
Egy ismerőssel beszéltem, aki sokáig abban a hitben élt, hogy a „jó kommunikáció” azt jelenti, hogy kedves, alkalmazkodik, és nem okoz feszültséget. Ekkor került szóba az asszertivitás.
Felhívtam a figyelmét, hogy vegye észre: attól, hogy nem mondja ki, ami benne van, a feszültség még ott marad – benne, a testében – és itt elkalandozhattunk volna a pszichoszomatikus betegségek irányába, de maradtunk az asszertív kommunikáció témájánál:
ami számomra azt jelenti, hogy őszinte vagyok magamhoz és a másikhoz is, miközben nem támadok, és nem is tűnök el a helyzetből. Ott maradok. Jelen vagyok. És kimondom amit érzek.
Fontos! Egyenrangúan vagyunk jelen a helyzetben.
Ehhez most jöjjön egy közismert formula – csak be kell helyettesíteni és már használható:
„Amikor [helyzet], én [érzés], mert [ok]. Azt szeretném / arra lenne szükségem, hogy [kérés].
Egyszerűnek tűnik. És az is. De használni… na, az már más.
Például így:
„Amikor félbeszakítasz, én frusztrált leszek, mert nem tudom végigmondani a gondolataimat. Azt szeretném, hogy hagyd, hogy befejezzem.”
Az elején furcsa ezt így kimondani. Mintha „túl direkt” lenne. Ma már inkább azt mondanám: „mintha tiszta vizet öntenék egy pohárba” érzés.
A használat során van néhány fontos momentum, amire eleinte figyelni kell, de hamar rutinná válik:
- Ha általánosítást használunk („mindig”, „soha”), a másik azonnal védekezni kezd.
- Ha az érzést mondjuk ki („rosszul esik”), az nem támadásként hangzik.
- Ha konkrétan kérünk valamit, sokkal nagyobb eséllyel kapjuk meg.
És talán az a legfontosabb, hogy nem kell megmagyarázni, miért jogos, amit érzünk.
Lássuk, hogy néz ki ez a valóságban?
Munkahelyen
Amikor valaki rendszeresen áttolja a feladatait:
„Amikor mások feladataiból is rám kerül, én frusztráltnak érzem magam, mert így a saját munkámmal sem haladok jól. Azt szeretném, hogy osszuk el egyértelműbben a feladatokat, és mindenki a saját részéért feleljen.”
Ezzel nem támadunk, nem bélyegezzük meg pl. a lustasággal, hanem csak a helyzet került leírásra, a saját érzésünk megfogalmazása mellett és a konkrét változás kérésével.
Párkapcsolatban
Ismerős? Amikor nem érkezik meg rendre a másiktól a visszajelzés/elismerés.
A formula itt így szólhat:
„Amikor nem reagálsz arra, amit csinálok vagy elérek, én bizonytalannak érzem magam, mert fontos nekem a visszajelzésed. Azt szeretném, ha néha elmondanád, mit értékelsz bennem vagy abban, amit csinálok.”
Nem vádolunk senkit, nem értékeljük negatívan, csak megmutatjuk a mögöttes szükségletet az elismerésre, a kapcsolódásra; és konkrét, teljesíthető kéréssel állunk elő.
Kamaszokkal
Na, ez külön kihívás.
Amikor feszültté válik a helyzet, könnyen felmegy a hangerő. Na de amikor sikerül megállni, és ezt mondani:
„Amikor nem szólsz, hogy késel, én aggódom, mert nem tudom, mi van veled. Arra van szükségem, hogy írj ilyenkor egy üzenetet.”
…akkor egészen más irányt vehet a beszélgetés.
Nem mindig. De egyre gyakrabban. (Mellesleg tanulja általunk az asszertív kommunikációt 
)
Amibe újra és újra belefuthatunk
Őszintén? Nem megy ez mindig.
- Van, hogy visszacsúszik az ember, és inkább hallgat.
- Van, hogy túl keményre sikeredik a megfogalmazás.
- Van, hogy utólag jut eszünkbe, mit kellett volna mondani.
És igen, néha még több sikeres próbálkozás után is előkerül egy kis bűntudat, amikor kiállunk magunkért.
Amit jó lett volna hamarabb tudni
Nem kell tökéletesen csinálni.
Elég, ha:
- egy mondattal őszintébbek vagyunk,
- egy helyzetben tisztábban fogalmazunk,
- egyszer nem nyeljük le azt, ami bánt.
Ez már változás!
... és akkor jöjjön egy kis bátorítás
Ha néha nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy „nem megy”. Azt jelenti, hogy tanulófázisban vagyunk.
Az elején furcsa. Aztán kicsit természetesebb.
És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy:
- tisztábban kommunikálunk,
- kevesebb a belső feszültség,
- és őszintébbek a kapcsolataink.
Az asszertivitás nem egyik napról a másikra történik.
De kitartó gyakorlás meghozza az eredményt.
És talán ez a legfontosabb: jogunk van kimondani, ami bennünk van, miközben őszintén, tisztelettel és egyenragúan fejezzük ki a gondolatainkat, érzéseinket és szükségleteinket – úgy, hogy közben másokét is figyelembe vesszük. Vagyis kiállunk magunkért, de közben nem tiporjuk el a másikat.