Bár ez a modell nagyjából és egészében helytálló, mostanra dinamikusabb kapcsolatot képzelünk el a ligand és receptor között, ami azt jelenti, hogy a kettejük közt fellépő vonzást sajátos rezgés kíséri. A sejtfelszíni receptor állandó mozgásban van, s folyvást alakot vált. Ennek a táncnak az ütemére hangolódik rá a ligand. Az összeillő párok együtt rezegnek tovább ugyanazon a frekvencián …

Olyan ez, mint amikor két különböző gitáron megpendítenek egy-egy húrt ugyanabban a helyiségben, s egymásra rezonálva ugyanazt a hangot adják majd ki. Így rezegnek együtt a peptidek is receptorpárjukkal, s összekapcsolódva így pendítik meg az adott érzelmi hangnemet. Így születik a sejtek muzsikája.

Szóltam már arról, hogy az érzelmek közvetítenek a test és az anyagtalan tudat között, s ez a kapcsolat a receptorok felszínén jön létre. A szóban forgó érzelem rezgést gerjeszt, s ez az anyagi világban beindítja receptor és ligand kapcsolódását. Ezért nevezem hát a peptideket az érzelmek molekuláinak …

Mi következik ebből?
A szervezet egészét tekintve, a receptorok a jelmolekulák dinamikus célpontjai, amelyek a külvilág ingereivel összhangban befolyásolják életműködéseinket. Az érzelmek hatással vannak ezekre a molekulákra, amelyek azután visszacsatolva megszabják további érzéseinket. Példa erre, hogy a receptorok száma és fogékonysága sem állandó, mindkettő annak függvénye, milyen gyakran kötődnek hozzájuk peptidek vagy más információszállító anyagok.

Összefoglalóan tehát leszögezhetjük, hogy szervezetünkre kihatással vannak azok az érzelmek, amelyeket átélünk.”

“A zene, ez a rendezett rezgés a ligandok kikerülésével egyenesen a receptorral pendülhet egy hullámhosszon, azaz olyan hatást válthat ki, akár egy peptid, valamiféle külső szer vagy belső érzelem. A hangok rezgésszáma beindítja a receptorok működését, és ezzel az egész sejttevékenységet. Ez a muzsika gyógyító hatásának titka.